Sajtó
EXIT: "avval találom meg a helyem, ahogy énekelem"
2010. december 09. - EXIT - Nagy Győző
Négy év szünet után, Ugató címmel jelent meg az Egy Kiss Erzsi Zene legújabb lemeze. A november 5-én, a Millenárison fellépő zenekar vezetőjével, az elmúlt években az Erik Sumo Band állandó vendégeként is közismertté vált Kiss Erzsivel először arról beszélgettünk, miért húzódott ilyen sokáig a dolog?
Nagyon sok tagcsere volt ebben a négy évben, ez az ok. A jövés-menés, a nehezen indulás, vagy folytatás miatt. G.Szabó Hunor elment a Qualitonsba, aztán Mogyoró Kornéllal és Hámori Mátéval dolgoztunk. Aztán jött Farkas Zoli, vele született meg a lemezanyag, de végül Zoli azt mondta, nem akarja folytatni, a saját elképzelései szerint építi a zenei karrierjét, ott, ahol lakik, a Balaton mellett… Viszont már kevertük a lemezt, tudomásul kellett venni, hogy így döntött, menni kellett tovább. Akkor jött Bujdosó Jani, és ő első pillanattól kezdve gyönyörűen benne van.
A lemezen van egy rakás fúvós, ütős - ők hogy kerültek bele?
Úgy, hogy én nagyon akartam, és kész. Nagyon szeretem ezt a pozan-szaxofon-trombita felállást, ebbe egész egyszerűen szerelmes vagyok. Annyira gyönyörűséges, hogy ettől oda-vissza vagyok, elérzékenyülök. És most már van annyi barátom, és a barátaimnak vannak barátai, hogy így el lehet jutni fúvósokhoz, hegedűsökhöz és azt mondani: „Figyi, itt a kotta, van-e kedved, és ha igen, akkor kérlek, játszd fel a lemezre!”. Itt minden csurig az én motívumom, de mivel nem tudok kottát írni, olvasni is csak minimálisan, ezért Subicz Gáborral, a PASO oszlopos tagjával összeültünk, én dudorásztam, ő pedig gyönyörűen megoldotta a programjával ezeket a háromszólamos feladatokat.
Sokféle stílus és hatás keveredik, ez honnan jön? Ennyiféle zenét hallgatsz?
Nem, nem. Mivel a szövegnek magában nincs üzenete, hanem a zenét szolgálja ki, azt a világot, azt a hangulatot, sokkal inkább meg kell a dolgoknak jelenni az előadásmódban, a stílusban. És miután tudjuk, meg összekacsintunk, hogy azért ez nem valódi dolog, hogy itt most egy játékban vagyunk, ami halálosan komoly természetesen, az ember, ahogy elénekli, ahogy váltogatja a hangulatokat benne, avval van jelen, avval üzen. Avval találom meg a helyem, ahogy énekelem, attól van bennem erő, energia, hogy szeretem a dallamot, amit játszom, szeretem a nyelvezetet, amin szórakozok, a nyelvem hegyén ízlelgetem a szlávosat, vagy akár eljátszom, hogy francia, és onnan képezem az r betűt… Mindig az illúzióban maradni és ehhez tartani magad, mert ha ez kipukkad, akkor nagy baj van.
Először a zenekar története során magyarul is énekelsz, a Csokidal-t a Belgától…
Ez úgy jött, hogy tavaly, a Magyar Dal Napján a Gödörben, aki fellépett, annak fel kellett dolgoznia egy magyar számot. Én meg nagyon szerettem volna szerepelni: magyar vagyok, Magyarországon élek, Magyar Dal Napja, miért ne ünnepelnék én is? De szó szerint magyar dalunk nincs, mi legyen, mi legyen… És a Belga állt hozzám legközelebb. Nagyon vidám volt, nagyon nem vállalt be semmi komolyat, nem kellett szerelemről énekelni, elhivatottnak lenni, nem kellett ügy mellé állni, csak pozitív volt.
Miért nem akartál felvállalóst?
Mert nekem ez a bajom a magyar szöveggel. Ott volt például a Budapest Bár, felénekeltem a két számot, és a lemezfelvétel után derült ki, hogy lennének koncertek. Én Keleti Andrissal voltam duettben az egyik számban, és akkor azt mondtam, hogy nem tudok duettet énekelni vele, mert nem vagyok az Andrisba szerelmes. Tudom, hogy ez borzasztóan nevetséges, de én nem tudok úgy kiállni… Az angol nyelvvel azért van szerencsém, mert Ambrusnál is idézőjeles, meg azt is tudom, hogy mekkora lököttségek vannak sokszor a szövegekben. Nekem nagyon nagyon nagy vállalás magyar szöveget énekelni. Hogy amögött én hogy vagyok. Magyar verseket zenésítettem már meg, most is játsszák Rushdie meséjét a Budapest Bábszínházban, Hárún és a mesék tengere címmel és ott például én magam énekeltem fel a csupaszájhalak verseit, a szereplő pedig élőben, szöveggel reagál rá, tehát nem idegen tőlem a dolog. Más színházakban is zenésítettem már meg darabokat, verseket, de ezt így, magamnak csinálni, és bármi nagyobbat mondani…
Az kevésbé játékos?
Igen, így van! Az nagyon konkrét és nagyon figyel az ember, én meg szeretek nem annyira figyelni. Szeretem, ha értem, nem arról van szó, de… A saját zenekaromnál úgy ugrálok, hogy azt sem tudom, ki vagyok, mármint, nincs konkrét képem magamról, hogy „íme, egy középkorú hölgy, íme, így és így teszi a lábát”, akkor nincs az a fajta kontroll, ami gátolna abban, hogy elszabaduljak. Hogy bármi történhessen, ami történni akar. Az éneklésben nekem ez a jó: hogy rendkívül felszabadító.
Vannak kedvenc magyar zenekaraid?
Nem gondolkoztam ezen… De a Belgát szeretem. Néha kicsit túl kemény nekem, de azt nem annyira hallgatom, maradok annál, ami nem annyira kemény. Meg a Qualitons-t nagyon, Kovács Katival, a régi számaival… Így hirtelen ennyi…
Mennyire improvizálsz éneklés közben?
Vannak kapaszkodók, vannak hangzók, amiket nem lehet cserélni, az a-t í-re, vagy ú-ra például, de lehet improvizálni, amikor nincs vokál hozzá. Ennyi a kötöttség. A Sumonál is, a Secon című számnál, koncerten próbálom mindig úgy indítani, ahogy a lemezen van, de aztán képtelen vagyok ugyanazt énekelni, valószínűleg meg is halnék, mert akkor elkezdeném másolni, nem élne annyira, nem élvezném annyira. Egyszer kellemetlen helyzetbe is kerültem a Nekem lámpást adott az Úr Pesten című Jancsó-film forgatásán, megvolt a szám, egy szlávos szövegelés, és mondtam, hogy én ezt nem tudom megtanulni, beleőrülök. Megpróbáltam, de nem megy. Aztán jött a felvétel, le kellett jönni a lépcsőn és mondtam, hogy nem tudom elénekelni, csak valamelyik kísérőszólamot. Nem volt annyira kellemes a fogadtatása, de nem tudtam megtanulni. Mert nem lehet. Abban van az íze, hogy mindig akkor születik, amikor élőben énekelem.
„Civilben” hogy állsz a nyelvekkel?
Van egy kicsi konyhanyelv németből, meg angolból, tehát nem veszek el külföldön, franciául minimális… Lehet, hogy azért vagyok ennyire szabad, mert megszabadítom magam a nyelvek valódi értelmétől, jelentésétől. Ami azért zavar is, szeretnék nyelveken beszélni, de hát nem tudok, picit csak.
Van kedvenc?
A francia. Az a legérzelmesebb. És a szláv, na, az a kettő.
Írtál már zenét filmhez, színházhoz, de mégis feltűnő, hogy mennyi mesénél, gyerekdarabnál fordultál meg…
Ez azokról is szól, akik felkérnek, akik abban tudnak gondolkozni, ami az én dolgom, el tudják képzelni a saját dolgaikhoz, ahhoz a világhoz, azokhoz a bábokhoz. Ha bábdarabhoz írok zenét, vagy tánchoz, annyira elemelődik a szövegtelenség, és közben mégis az emberi hang jelenik meg, az szólaltat meg érzelmeket… Most lesz november végén Veszprémben egy bemutató, Há dede címmel, az egyik dalom után, ez még csak nem is kisgyerekeknek, hanem csecsemőknek szól, három év alattiaknak. Futó Ákos, egy veszprémi bábszínész és én játsszuk, énekelek, táncolok, ő néha gitározik, kockák, gömbök történeteit meséljük pici gyerekeknek. Azon kívül, hogy az ember énekel, vagy szívhangot utánoz, vagy különböző atmoszférákat hoz, egy nagy közös dologban van benne, a gyerekek világában, ami nyelvtelen, határtalan. Voltam a nyáron Belgiumban, meg Portugáliában, ahol előadtuk ennek a darabnak a részleteit, és az első előadásunk nem is sikerült, akkor teszteltük először, és amikor a kockákat egymásnak nyomtuk, azokra a hangokra a gyerekek sírni kezdtek. Ez ragadós volt, az a 25-30 perc sírva ment végig. Ez volt a tanulsága, utána figyeltünk erre, lefinomítottuk, bementünk hozzájuk, úgy hoztuk őket az ülésekhez, és ettől mi is sokkal jobban lenyugodtunk, nem teljesíteni akartunk, hanem megélni a helyzetet. Az benne a csodálatos, hogy a magyar gyerekek, a belgák, a portugálok ugyanazt értik, érzik…
<< vissza
