Sajtó
Egy Kiss Erzsi Zene: Kinono
2006. november 30. - Magyar Narancs - Hó Márton
Karakteres női előadőkból nem szenvednek hiányt az angolszász popnagyhatalmak : az elmúlt néhány évben egymás után tűntek fel a stílusokat összeházasító új tehetségek, csak néhány név a sok közül : Regina Spektor, Beth Orton, Cat Power, Emiliana Torrini, Feist. Nálunk azért korántsem ilyen rózsás a helyzet, bár persze vannak meggyőző egyéniségek, lásd Rutkai Bori, Nagy Krisztina vagy éppen a Ludditák esetét – és főleg Kiss Erzsiét, aki már 1996 óta építi maga köré más formációkkal nehezen összehasonlítható zenei és nyelvi holdudvarát.
Művészete szabad asszociációkra és érzelmektől túlfűtött, szövegtelen énekmondásra épül, stabil és jó értelemben vett igényes zenei alapokkal megtámogatva.
Ami a korábbi lemezekről is világosan tükröződött (Egy Kiss Erzsi Zene, 1998; Deladela, 2001; Röné álma, 2004), az most is érvényes, van acid jazz és hetvenes évek atmoszféra, és van art-rock meg kisérleti,free vonal is, mindezek még talán különálló egységekként is megállnák a helyüket, de így összegyúrva az egész sokkal izgalmasabb és előremutatóbb: a sok apró, ismerős részlet újszerű egésszé tapad össze, s nemcsak a szöveg, hanem a zenei nyelvezet is megérdemli a „nem létező” és „valószínűtlen” jelzőket. A főhősnő is jól jár: sokkal eredetibb és spontánabb lehet így, mint ha hagyományos dalszerkezettel dolgozna.
A Kinono egészen egyszerű tételt bozonyít: lehet aranyat kovácsolni könnyeden, minimalista módszerekkel kihozni a hangszerekből és az énekhangból a maximumot. Az album legerősebb dala alighanem a Hetvenkilenc a maga élő hangszerekkel elővezetett drum’n’bass Hangzásával, a Vüdi lassan fokozódó beindulása vagy az L.Z. rockos
dzsesszelése pedig egy egészséges popkultúrával rendelkező országban simán rádióbarát kategória lenne. A következő lemez mellé azért érdemes lenne mellékelni egy „kiss erzsi-magyar” szótárt.
<< vissza
