Sajtó

rockerek.hu: Egy Kiss Erzsi Zene: Ugató

2010. november 08. - rockerek.hu - Szappanos Zoltán

"Egy kis(s) kiugró a kőkemény fém világából, némi zenei nyitottság és afféle művelődés célját szolgálva került kezembe egy nemrégiben megjelent hazai lemez."

Mivel nem a kifejezetten rock a fő irányvonala, így a megrögzött metalfanok akár itt abba is hagyhatják az olvasást, garantáltan nem számukra készült sem a lemez, sem az írás. Az 1996-ban Kiss Erzsi és Hajnóczy Csaba alapította Egy Kiss Erzsi Zene nevet viselő csapat idén jelentette meg sorrendben ötödik, Ugató című nagylemezét. Saját jellemzésük szerint egyedi, virtuális világzene. A kiadványon keveredik a balkáni (világ)zene, jazz, sanzon, s némileg a rock világa. Egyedi módon, érdekes hangulatot és kikapcsolódást nyújtva, hol nyugalomba ringatva, hol játszadozva, máshol egészen elborulva, fittyet hányva minden szabályra és a szokványosságra.

A lemezt indító címadó dal rögtön a Kusturica-filmek hangulatát idézte fel bennem. Életvidám, balkáni elemekben gazdag dal, mely három és fél percre kirángat kicsit a lehangoló november délutáni szürkületből. Sőt, azon sem csodálkoznék, ha pont a rendező és zenész munkássága ihlette volna őket. Akár a filmek, akár a zene (érdeklődőknek javasolt utánanézni előbbi esetén Macskajaj, Ígéret szép szó, Az élet egy csoda, Cigányok ideje, utóbbi esetén pedig a Live in Buenos Aires című kiadványa). Az albumról az egyik kedvenc máris megvan.

A hirtelen és gyors indításra pihentetés következik, bő hat percnyi nyugalommal, a (búgós) jazz elemek kerülnek előtérbe. Kifejezetten a bőgő és az ének kellemes kombinációja viszi a fő szerepet. Egyszerre megnyugtató és játékos, bár a hossza miatt talán a kelleténél jobban leülteti a hangulatot. Ellenben némileg fel is vezeti az ezt követő Ecc Pecc sanzonosabbra sikerült világát, mely után ismét visszatérnek a tempósabb témához. Egész pontosan meghatározni is nehéz, minek sorolható be az Ejnyebejnyeboj című opusz, afféle rock-alapú improvizáció elborult gitárnyúzással, kiegyensúlyozottan szaggatott ütemmel. Kifejezetten hangulatos, melynek ízét leginkább élőben lehet élvezni. Az a fajta dal, mely felidézte bennem a korábban Korai Öröm illetve a VHK koncertek nyújtotta hatást.

Unalmasnak semmiképp nem nevezhető a lemez, folyamatosan változik a hangulat, a tempó, a stílusok érvényesülése. Nem kicsit meglepő módon a hat a gitárfutamok után az afrikai törzsek tűz körüli táncához illő alapokra felépített Vagy Nem Tudom, melyre megint csak valami erősebb következik. Igaz, egy perc sincs a szerzemény, de a Metálka végleg felborítja az eddig sem túlzottan létező egyensúlyt. Hiába a változatosság, s a ’semmin se lepődök már meg’ hozzáállás, mégis tudott további meglepetés okozni.

A váltakozást pedig így vezetik tovább, ismét kávéházba illő francia/jazzy beütés (Áhí), majd egy tagadhatatlanul cigány népzenéből táplálkozó szösszenet, némi hegedűfutammal fűszerezve, a címéhez illő módon valóban alkalmas talpalávaló. S mielőtt soknak találná a kedves hallgató akár a francia, akár a népi beütést, ismét elborulnak. Bár a dal elején könnyed, jammelős, kellemes énekkel társított, apránként elrugaszkodva a földtől, úgy megy át az őrület, a káosz irányába. Nyugalom megzavarására is kiválóan alkalmas, más tekintetben pedig az egyik legvegyesebb és legjobban megszerkesztett dal a lemezen. Erre már kifejezetten jól esik egy újabb visszafogottabb, rövid kis bólogatós nóta, melyet úgyszint nehéz hova besorolni, lényeg a kellemes hangvétele. Viszont itt következik az a pont, amitől már lehet többen besokallnak, bár ízlések és pofonok. A Belga Csokidalának feldolgozása. Önmagában sem szeretem túlzottan a dalt, s hiába az ügyes zenei aláfestés, tele fúvós szólamokkal, még mindig nem nyert meg. Pláne oly hosszan, hogy léptetni kényszerültem. Feltételezem, a könnyedebb műfajok kedvelői közt nagyobb sikert fog aratni.

Levezetésképp elég is lenne a Zazazazazazazaza, ami nem egyedülálló módon ismét csak kilóg a sorból. Több szerepet kap benne az elektronika, sípolás, zörej, torz hangok elegye, csak az énekhangok észrevételekor jöttem rá, hogy egyébként az Ejnyebejnyeboj remixe, melynek a szöveget kivéve semmi köze az eredetijéhez. De a címe annál inkább illik rá. Kcsit mint a Petőfi-leves (Minek nevezzelek?) :) A legvégére pedig még egy remix került, az elektronikus zenében egyébként ténylegesen alkotni tudó Anorganik műve. Vegyes érzelmeket vált ki így zárásra, a kiadvány összképébe cseppet sem illik, annyi szent. Hogyan sikerült? Nehéz megítélni, személy szerint sokkal inkább megragadtam az első tíz dal varázsában. Az érdekes, hármas felosztású váltakozás sem zavaró, inkább ad egy vonalvezetést a lemeznek, ha a stílusban egymáshoz közelebb álló darabok szerint lenne sorba rendezve, máris kevésbé lenne érdekes. Felpörget, leültet, játszadozik. Garantáltan nem mindenki gyomra veszi be, kell hozzá nyitottság. Ellenben egy dolog határozottan érződik: a zenei hozzáértés és képzettség. Ahogy megállja helyét több stílusban a zenekar, elegyíti, kialakított valami elég egyedit. Nem egyedüli banda, de a maga nemében egyedülálló. Ha az utolsó három dalt (Csokidal és a remixek) lehagyom, sokkal pozitívabban értékelhetőnek találom. Persze ezt mondom én, a többi a hallgatóságra bízva. Szürke, lehangoló téli napokra jó választás tud lenni, nálam bevált.

<< vissza